A növekvő ellentétek miatt Halvax József polgármestersége idején, 1868-ban megtörtént a szakítás Nagykanizsa és Kiskanizsa között. A válás után Kiskanizsa főszolgabírói hatáskör alá került, külön mezővárossá lett. Közigazgatását nagykanizsai mintára szervezte meg: külön képviselő-testülete és tanácsa volt. A vagyoni és terhekbeni osztozkodás lebonyolítására megalakult az úgynevezett kiküldöttség. Mivel ennek munkája nem elégített ki a kiskanizsaiakat, megindították az úgynevezett arányosítási pert. A községek rendezéséről szóló 1871: XVIII. Tc. alapján Kiskanizsa 1873. június 29-én nagyközségnek nyilvánította magát.

Anyagi terheik azonban növekedtek, ez pedig kényszerhelyzetet teremtett. 1876 decemberében a kiskanizsaiak úgy döntöttek, hogy visszacsatlakoznak Nagykanizsához, ezért a vármegye beavatkozását kérték a szétválás hatálytalanítására. 1876. december 26-án hat pontból álló kiegyezési javaslatot állítottak össze, ezt azonban a nagykanizsai képviselő-testület az 1877. február 5-én tartott ülésén nem fogadta el. A belügyminisztertől kapott utasítás egyértelműen leszögezte, hogy a BM jóváhagyása csak akkor történik meg, ha az egyezkedés legvitatottabb pontját, a legelői jog és a két városrész közös föld- és házbirtokainak kérdését tisztázzák. A törvényhatósági küldöttség részvételével lefolytatott tárgyalások eredményeképpen 1880. július 19-én megszületett a belügyminiszteri jóváhagyás, és 1880. december 30-án újra közös képviselő-testületi választást tartottak. Az ismét együttesen történő gazdálkodás törvényességének és zökkenőmentességének biztosítása érdekében 1881. február 24-én megalakították a huszonötös bizottságot.