Nagykanizsa legnagyobb városrésze. Helyén a középkorban egy Től nevű falu állt a Kanizsa folyócska, (ma Principális) nyugati partján. Minden oklevél itt, a vár szomszédságában említi. Kései telepítésű falu volt, az 1323. évi adománylevélben ugyanis még nem szerepelt. Első említésével 1423-ban találkozunk, amikor Kanizsai II. István és fia László adományt tettek a tőli birtokuk végén épült Szent Bertalan kápolnának. Az adott telkeket úgy határozták meg, hogy a falu végén Venéce (azaz Bajcsa) felé feküdtek, de határosak voltak Csákánnyal is. Től lakói a várban teljesítettek szolgálatot, ahol belső cselédek voltak. Az 1530-as urbárium részletesen leírja várbeli teendőiket. Utoljára 1563-ban írják össze. A mai Pivári utcában előkerültek a kápolnához tartozó temető sírjai. A kápolnát a 16. században később megerődítik, s ez lesz Től vára.
A terület ismételt benépesülése 1690 után fokozatosan történt részben a visszatért őslakosokkal, az itt maradt törökökkel, rácokkal, a hazánk közelebbi és távolabbi vidékeiről érkező horvátokkal, vendekkel és egyéb bevándorlókkal, például a környéken letelepített svábok itt gyökeret vert rokonaival, családtagjaival. Lakossága néhány nemzedék alatt összekovácsolódott és nyelvében, szokásaiban kitűnő etnikai adottságokkal rendelkező paraszti közösségé vált. Ezt a zártságot csak fokozta a mind szorosabbá váló endogámia (Ért. Kéziszótár szer.: a nemzetségen/csoporton belüli házasság kötelezettsége). A kiskanizsai polgár csak elvétve hozott feleséget más településről, leányainak is inkább egy távolabbi utcából választott férjet. A családok túlnyomó része földműveléssel, kertészkedéssel, piacra termeléssel és árusítással foglalkozott és foglalkozik ma is. Mivel közigazgatásilag Nagykanizsához tartozott, hivatalok sem voltak a területén, és a vasutasokat kivéve még 1945 táján is kevés volt az itt élők között az ipari munkások száma. A hagyományos társadalmi szerkezet bomlása – számos családnál a teljes szétesése -, a felgyorsuló migrációnak, a termelőszövetkezet-szervezésének a következménye volt. Ma a városrészben 7056 ember él (1999. évi adat).
A terület ismételt benépesülése 1690 után fokozatosan történt részben a visszatért őslakosokkal, az itt maradt törökökkel, rácokkal, a hazánk közelebbi és távolabbi vidékeiről érkező horvátokkal, vendekkel és egyéb bevándorlókkal, például a környéken letelepített svábok itt gyökeret vert rokonaival, családtagjaival. Lakossága néhány nemzedék alatt összekovácsolódott és nyelvében, szokásaiban kitűnő etnikai adottságokkal rendelkező paraszti közösségé vált. Ezt a zártságot csak fokozta a mind szorosabbá váló endogámia (Ért. Kéziszótár szer.: a nemzetségen/csoporton belüli házasság kötelezettsége). A kiskanizsai polgár csak elvétve hozott feleséget más településről, leányainak is inkább egy távolabbi utcából választott férjet. A családok túlnyomó része földműveléssel, kertészkedéssel, piacra termeléssel és árusítással foglalkozott és foglalkozik ma is. Mivel közigazgatásilag Nagykanizsához tartozott, hivatalok sem voltak a területén, és a vasutasokat kivéve még 1945 táján is kevés volt az itt élők között az ipari munkások száma. A hagyományos társadalmi szerkezet bomlása – számos családnál a teljes szétesése -, a felgyorsuló migrációnak, a termelőszövetkezet-szervezésének a következménye volt. Ma a városrészben 7056 ember él (1999. évi adat).
